Áll föl, s tekinget ki a kunyhó ablakán. A Rigón soha nem nőtt gaz. A telepi kunyhók helyén, a kis halmokon, tavasszal friss fű sarjadt. Figyelte ő ezeket a kerteket már régebben is, de most ötlött az eszébe, hogy kimenjen és sorra vegye őket. Pedig éppen annyi füves kert van most, mint ahány telepi ház állott suhanc korában. A nagy bandák, a híres zenész bandák együvé építkeztek. Itt napestig szólt a zene. Nem volt cimbalmos a családban, hát ő azt tanulta ki. A muzsika volt a minden, a muzsika volt az élet. Az meg innen termett a kis kunyhókból.
Innen a válykos gödörtől eredt az ő patakjuk, a Vasonca. Ott mellette Ádi Miklós portái sorakoztak. Aztán a Kötelesié. Az lemászott még a dögkútba is, ha kellett. A kis hídnál az első ház Maklárié volt. Látja most is, hogy ül kunyhója előtt, próbálgatja hangszerét, pengeti, keresi a hangokat. Milyen is a zenész ember? Muzsikával ébred, azzal alszik, ott jár a fejében a hallgatós akár egész nap is.
Kerüli a házát, menne be, de meglepetésére ott áll előtte Tódi Robi.
– Mit akarsz itt, Robi?
A fiú rémülten nézi a vénült cigányembert. Szaladna el, de mégse teszi. Azt beszélték lenn a faluban, hogy napok óta halva fekszik. Jött és megnézi.
– Bontják a tanító házát – nyögte ki végre a fiú.
– Már melyikét, te gyerek?
– Hát, amelyik itt tanított minket az iskolában. Ott laktak a Temető út mellett, abban a hosszú házban, a kúttal szemben.
– A házban ő csak lakott, de az a ház Fried Gáboré volt, a zsidó bótosé – fordította el a fejét az öreg. Hirtelen újabb reszketés rázta meg. Ment volna föl inkább a krasznoki tetőre hegyeket nézni. Zavarná el végre a Tódi gyereket.
– Mit tudsz te arról a házról? – kérdezte mogorván a gyereket.
– Nanó küldött. Kriszti nanó, hogy Elek bácsi biztosan venne bádogot, mert a télen beázott a háza – jött a válasz, s a fiú már futott is lefelé. Oly ügyesen mászott át a patak felett, mint ő hajdan, telepi gyerekként.
Nem tudott lefeküdni, aludni kevésbé. Estig várt. „Az átkozottak, ezt tudjátok?! Házat bontani, eltüzelni a jó gerendát!” Nem tud ő már átmenni a keskeny pallón, hát kerülni fog a vályogos szín felől. Aztán ment lefelé a falun, csapódott hozzá néhány kutya, nem telt bele fél óra, s ott állt a romba dőlt bolt előtt. Nekik ide nem volt bejárásuk. Ida asszony be se engedte őket. Meg kellett állni az ajtóban, s oda hozta ki a tojást, a kenyeret vagy amit akartak a gombáért meg a csipkebogyóért cserébe. De milyen volt a zenész ember? Gondolkodott, ötletelt. Be kellett jutni, hogy csak egy pillantást vethessen a bótosné lányára, Fried Mártira. Apja öltönyét rendbe hozatta, gondosan beállította haját. Szerencséje volt. Azon a napon nyitva volt az ajtó, s ott állt előtte a lány a bolt közepén. Egyszer jutott ő ide be. Most szédülten, szinte részegen járja végig a szobákat, a többi helyiséget, a kamrát meg a füstölőt. Érzi a vályog dohos szagát. A bádog szétszaggatva, darabokban, de egyik fele még a házfalon. A lány valamiért kiment, át a bolton az udvarra, s ő meg utána. Igen, borért ment a pincéhez, s egészen odáig követte őt. Áll a pincelejárónál. Nagy fehér sima kő, a lába alatt szinte világított az esti szürkületben. Hajol közelebb, hogy megnézze a kő fényességét, majd tapogatja. Vésett betűket érzett az ujján.
