– Kit keres? – hallotta a kaputelefonból.
– A hirdetésre jöttem.
– Á, maga az.
A férfi alaposan szemügyre vette a gondosan ápolt kertet. A rózsabokrokra jó lesz majd vigyázni, gondolta. A medencét azonban elégedetten nyugtázta.
Harmincöt körüli, csinos nő nyitott ajtót. Világoskék, ujjatlan ruhája kiemelte hibátlan alakját és az évszakhoz képest korai barnaságát.
– Jöjjön be – mosolya is tökéletesen csillogott, mintha csak a nyakában viselt gyöngysort akarta volna kiemelni.
A nő a nappaliba vezette. A faltól-falig érő üvegajtók egyenesen a lent morajló városra néztek. Más, mint a szemközti ház ablakait bámulni, állapította meg a férfi.
– Foglaljon helyet – mondta a nő, és maga is letelepedett a Thaiföldről hozatott garnitúrára.
– Kér valamit inni?
– Nem, köszönöm.
A férfi jobbnak látta, ha egy pillanatra sem engedi el magát.
– Akkor, térjünk a tárgyra. A férjem nemsokára hazaér, és azt akarja, addigra végezzek. Tudja, alig van itthon... – a nő elharapta a mondatot. Ráébredt, hogy túl sokat árult el egy idegennek.
– Pontosan mennyi idős? Ez nem derül ki az önéletrajzából. Ehhez a munkához kiváló fizikumra van szükség – mosolyodott el ismét. Úgy mérte végig a jelöltet, mintha nem tudná eldönteni, megfelelő-e az eladásra szánt portéka.
– Múlt vasárnap futottam egy félmaratont – válaszolta a férfi. – Amúgy negyvenöt éves vagyok. Tudta, nyugodtan letagadhat három-négy évet.
– Miből gondolja, hogy alkalmas a feladatra? Csinált valaha ilyesmit?
– Nem, de biztosíthatom, megvannak hozzá a képességeim.
A férfin átfutott, vajon hányszor mondta el ezt az utóbbi hónapokban.
– Gyerekekkel tud bánni?
– Két évig tanítottam.
A nő az önéletrajzba temetkezett.
– Itt az áll, hogy pantomimesként dolgozott. Az pontosan mit jelent?
– Bármit képes vagyok pusztán a mozdulataimmal kifejezni.
– Á, már értem, miért szúrta ki magát a férjem. Amolyan csodabogár. Állatokat is tud utánozni?
– Alapfeladat.
– Lehet, de nálunk nem eshet ki a szerepéből. Délután öttől, amikor Dominik hazaérkezik az iskolából, lefekvésig. Nem szólalhat meg, nem foghat meg semmit, nem állhat két lábra. Enni és inni is csak külön tálból kap, a hátsó teraszon. Amennyiben Dominik engedélyt ad rá.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Valami baj van?
– Menni fog.
– Dorombolni tud?
– Azt nem.
– Egy perce azt mondta, bármit képes imitálni. Vagy mégsem? Mindegy, akkor jobb, ha kutya lesz. Ugatni sokkal könnyebb. Nem igaz?
A nő elnevette magát. Hátravetette a fejét. A férfi megpróbálta helyrehozni az előbbi hibát.
– Milyen fajtára gondol?
– Miért, választani is lehet?
– Ha megfizetik – mosolyodott el első alkalommal a férfi.
– A fizetségről majd később. Ha megfelel, nem lesz oka panaszra. Akkor, legyen mondjuk vizsla. Készen áll?
– Igen, de megkérdezhetem, miért nem vesznek inkább egy valódit?
– Sok a gond a háziállattal. Sem időnk, sem kedvünk vesződni vele. Ráadásul így sokkal izgalmasabb. Egyik ismerősünk mesélte, hogy felvettek valakit házi kedvencnek. Mostanában megbízható diplomások is kaphatók ilyesmire. A férjem úgy döntött, Dominikot is meglepjük a születésnapjára.
– Értem. Akkor kezdjük?
A férfi levette a pulóverét. A nő ismét végigmérte. Az arcába szökött a vér. A férfi négykézlábra ereszkedett, majd körbeszimatolt. Az asztal alól felnézett és az örömtől csaholni kezdett. Egész teste izgatottan rázkódott. Odarohant a gazdájához.
– Fekszik! – utasította a nő. A szíve a torkában dobogott.
A férfi hasravágta magát. A nő felemelte a földről a papucsát. A nappali közepére hajította.
– Hozd ide! – parancsolta. Kishíján elcsuklott a hangja. A férfi megtorpant. – Hozd ide!
A parancs most határozottan csattant. Morogva vetődött a lábbeli után. A nő elé helyezte. Közben a lányára gondolt.
– Jó kutya – hallotta fentről. Érezte amint vakargatni kezdik a tarkóját.
Egy pillanatig habozott, hogy megnyalja-e a pofája elé tartott kezet.
