Ez így ismétlődött már egy órája, mégis mindenki olyan ijedten vette tudomásul, hogy sorra került, mintha sosem számított volna erre az eshetőségre.
– Karika Zoltán! – sóhajtotta a titkárnő.
A mellettem mélázó férfi feltépte tekintetét a parkettáról. Felpattant és katonásan kihúzta magát:
– Én vagyok!
– Ön a következő – nyögte az elhasznált titkárnő, majd görbe ujjával az ajtó felé bökött, ahol időközben feltűnt az előzőleg behívott társunk sziluettje.
A távozó hölgyet vastagon ölelte körbe a sikertelenség savanyú aurája.
Mózi bácsi – aki sokkal tartozott apámnak – előre megmondta, itt csakis ÉN nyerhetek!
– Ötezer zsebbe, ecsém! Neked csak oda kell ügetned, és máris tiéd a meló!
Nyugi, minden le van zsugázva!
Mivel fűtés és áram nélkül maradt lakásomban jó ideje csak a korgó gyomrom és a pattogva égő sárga csekkek dúdoltak nekem altatódalt, úgy éreztem, eljött az ideje egy kis segítségnek. Akkor is, ha ez éppen Tintás Mózi bácsitól érkezett. Attól a Mózi bácsitól, aki apám szerint tizenkilencben annyit szakított a lóversenyen – Komintern, Latinka Ballada, Tejjegy hármas befutóval –, hogy személyesen Kun Bélánál töröltette el a szesztilalmat.
Nagyot fújtam, és szuggerálni kezdtem az ajtót.
Ahogy a Für Elise hangjai ismét felcsendültek, mintegy vezényszóra mindenki az ajtóra tekintett. A titkárnő fürdött kicsit a figyelmünkben, aztán kimondta a nevet.
– Fertő Bendegúz!
– Jelen! – rikkantottam.
Lelkesedésem tompán koppant, akár egy ócska vicc a ravatalon.
– Akkor talán menjen be, Fertő úr! – javasolta, miközben egy határozott vonallal úgy húzott ki az előtte fekvő listáról, ahogyan az öreg kaszás szokta az élők sorából azt, akinek eljött az ideje.
Kihúztam magam, sajnálkozó pillantásomat körbefuttattam a többieken, majd arcomon a győztesek mosolyával a vezérhez indultam.
– Jó napot, ööö… – dadogott a vezér a listáját lapozgatva, ahogyan az irodába léptem.
– Bendegúz – segítettem ki. – Fertő Bendegúz.
Rutinosan adtam neki pár pillanatot, hogy eszébe juthasson Mózi bácsi és a vele kötött kis alkuja, aztán megkérdeztem, leülhetek-e.
– Kérem! – mutatott az iroda közepén álló székre.
A vezér öltönybe zsúfolt szuszogó kövérsége alatt feljajdult az íróasztal, ahogyan ránehezedett.
– Fertő, olyan ismerős maga nekem!
– Talán a Mózi bácsitól – súgtam neki kissé előredőlve.
– Kitől? – kérdezett vissza ijedten.
– Tetszik tudni, a Tintás Mózi bácsi, az ügetőről.
– Ja, az a Mózi! – bólintott leleplezetten.
Ravasz, vékony bajuszkával díszített arca elégedett verejtékben úszott.
– Maga szimpatikus nekem Fertő! Még közös ismerősünk is van! Éppen ezért most elárulok magának egy titkot. Ez az egész felvételiztetés – mutatott körbe – mind csak vakítás. – Hogy minden hivatalos legyen…érti ugye? – kacsintott. – Igazából már több hete eldőlt, hogy a Bolond Kálmi kisebbik fia lesz nálunk az új töltőtollas. Tudja, hogy van ez! Én sem vagyok a magam ura. Van, aki az én zsebemben van, és van, akinek én vagyok a zsebében.
Széttárt karjaival Bosch egyik karvalyára emlékeztetett.
– Tudja uram, más helyzetben dühösen az asztalára csapnék – álltam fel komótosan. – Talán még orrba is dörgölném. Ám most valahogy úgy érzem, ennek így kellett történnie. Én vagyok a Bolond Kálmi fia! – mondtam és olyan boldogan öleltem át feszengő új mecénásomat, mintha éppen most nyertünk volna két talicska pénzt a Komintern, Latinka Ballada, Tejjegy hármas-befutóval.
