Olvassa el a döntősöket!

2021 2019 2018 2017

Révész Attila: KOMINTERN, LATINKA BALLADA, TEJJEGY

Úgy ültünk ott a vesztőhelyszagú előszobában, akár egy általános iskolai osztály a kötelező fogorvosi vizsgálatra várva. Az elmélyülten semmittevő titkárnő asztaláról tízpercenként felzümmögött a Für Elise. Ő arcot váltva a készülék fölé hajolt és selymesen „Igen Vezér!”-t trillázott. A vezér egy számomra érthetetlen mondattal röpke utasítást dörrentett, mire az egyik várakozó felállt, és elindult egy vastagon párnázott ajtó felé.

Ez így ismétlődött már egy órája, mégis mindenki olyan ijedten vette tudomásul, hogy sorra került, mintha sosem számított volna erre az eshetőségre.

– Karika Zoltán! – sóhajtotta a titkárnő.

A mellettem mélázó férfi feltépte tekintetét a parkettáról. Felpattant és katonásan kihúzta magát:

– Én vagyok!

– Ön a következő – nyögte az elhasznált titkárnő, majd görbe ujjával az ajtó felé bökött, ahol időközben feltűnt az előzőleg behívott társunk sziluettje.

A távozó hölgyet vastagon ölelte körbe a sikertelenség savanyú aurája.

Mózi bácsi – aki sokkal tartozott apámnak – előre megmondta, itt csakis ÉN nyerhetek!

– Ötezer zsebbe, ecsém! Neked csak oda kell ügetned, és máris tiéd a meló!

Nyugi, minden le van zsugázva!

Mivel fűtés és áram nélkül maradt lakásomban jó ideje csak a korgó gyomrom és a pattogva égő sárga csekkek dúdoltak nekem altatódalt, úgy éreztem, eljött az ideje egy kis segítségnek. Akkor is, ha ez éppen Tintás Mózi bácsitól érkezett. Attól a Mózi bácsitól, aki apám szerint tizenkilencben annyit szakított a lóversenyen – Komintern, Latinka Ballada, Tejjegy hármas befutóval –, hogy személyesen Kun Bélánál töröltette el a szesztilalmat.

Nagyot fújtam, és szuggerálni kezdtem az ajtót.

Ahogy a Für Elise hangjai ismét felcsendültek, mintegy vezényszóra mindenki az ajtóra tekintett. A titkárnő fürdött kicsit a figyelmünkben, aztán kimondta a nevet.

– Fertő Bendegúz!

– Jelen! – rikkantottam.

Lelkesedésem tompán koppant, akár egy ócska vicc a ravatalon.

– Akkor talán menjen be, Fertő úr! – javasolta, miközben egy határozott vonallal úgy húzott ki az előtte fekvő listáról, ahogyan az öreg kaszás szokta az élők sorából azt, akinek eljött az ideje.

Kihúztam magam, sajnálkozó pillantásomat körbefuttattam a többieken, majd arcomon a győztesek mosolyával a vezérhez indultam.

– Jó napot, ööö… – dadogott a vezér a listáját lapozgatva, ahogyan az irodába léptem.

– Bendegúz – segítettem ki. – Fertő Bendegúz.

Rutinosan adtam neki pár pillanatot, hogy eszébe juthasson Mózi bácsi és a vele kötött kis alkuja, aztán megkérdeztem, leülhetek-e.

– Kérem! – mutatott az iroda közepén álló székre.

A vezér öltönybe zsúfolt szuszogó kövérsége alatt feljajdult az íróasztal, ahogyan ránehezedett.

– Fertő, olyan ismerős maga nekem!

– Talán a Mózi bácsitól – súgtam neki kissé előredőlve.

– Kitől? – kérdezett vissza ijedten.

– Tetszik tudni, a Tintás Mózi bácsi, az ügetőről.

– Ja, az a Mózi! – bólintott leleplezetten.

Ravasz, vékony bajuszkával díszített arca elégedett verejtékben úszott.

– Maga szimpatikus nekem Fertő! Még közös ismerősünk is van! Éppen ezért most elárulok magának egy titkot. Ez az egész felvételiztetés – mutatott körbe – mind csak vakítás. – Hogy minden hivatalos legyen…érti ugye? – kacsintott. – Igazából már több hete eldőlt, hogy a Bolond Kálmi kisebbik fia lesz nálunk az új töltőtollas. Tudja, hogy van ez! Én sem vagyok a magam ura. Van, aki az én zsebemben van, és van, akinek én vagyok a zsebében.

Széttárt karjaival Bosch egyik karvalyára emlékeztetett.

– Tudja uram, más helyzetben dühösen az asztalára csapnék – álltam fel komótosan. – Talán még orrba is dörgölném. Ám most valahogy úgy érzem, ennek így kellett történnie. Én vagyok a Bolond Kálmi fia! – mondtam és olyan boldogan öleltem át feszengő új mecénásomat, mintha éppen most nyertünk volna két talicska pénzt a Komintern, Latinka Ballada, Tejjegy hármas-befutóval.