Olvassa el a korábbi döntősöket!

2019 2018 2017

Élő Csenge Enikő: Snitt

Fáter vagy húsz évig volt gyártásvezető a Sofában, aztán egyik nap közölték vele, hogy két hét alatt betanítják szalagmunkára, kell a hely a fejlesztőknek. Megköszönte a lehetőséget, és rájuk vágta az ajtót. Emlékszem, vajszínű ing és harántcsíkolt kék nyakkendő volt rajta, amikor elmesélte nagyanyámnak, hogy felmondott. Egyébként utálta a nyakkendőt, földhöz is vágta aznap, vagy százszor elküldte a felettesét melegebb éghajlatra, de a vacsoránál már meg sem szólalt. Serpenyőből kanalazta a lecsót, mellette kopott fadeszkán katonázta a szalonnát és Magyar Hírlapot olvasott, mint mindig.

Abban az évben halt meg az anyja, nem sokkal utána az öccse is. Kemény időszak volt. Persze a napi négy deci vörös sem tett neki jót. Mikor 2011-ben szívrohamot kapott, az orvos tátott szájjal leste az ultrahangot. Azt mondta, a szívhúrjai olyanok, mint a felmosórongy elnyűtt szálai, könnyen szakadnak. Fél óra múlva felfeküdt egy vizsgálóasztalra, hátradőlt és lecsukta a szemét, aztán ki se nyitotta többet. Nagyanyám torka szakadtából üvöltött a kórház folyosóján, két nővér fogta le, egy harmadik nyugtatóért rohant. Mire kiértünk a kocsihoz, anyámnak pánikrohama lett. Apámat hívtam, hogy jöjjön értünk.

*

Fáter öccse, aki hobbifilmes volt, videokazettára másolt néhány régi felvételt a nyolcvanas évekből, azokat néztük a hétvégén. Családi kirándulások, hógolyócsata az udvaron, favágás körfűrésszel. Az utóbbi volt a legprecízebb, mármint filmnyelvileg. Öcsesz szekond plánba vette Sanyi bácsit, nagyapám ivócimboráját, ahogy fűrészeli a tüzelőt, mint egy gép. Aztán panoráma a belső udvarról, mohás kőkapuboltozat, omladozó fáskamrafal, bordó lakkozott ajtó, fehérre mázolt párkányok. Aztán megint szekond, nagyapám vakarja a fejét, a kamera a pólóján egyre növekvő izzadságfoltra közelít, közben kattog a film, mint egy metronóm, végül csak a fák darabolása megy vagy két percig.

Snitt, keresztanyám tömi a kolbászt valahol a szárhalmi erdőben, nem több tíz évesnél. Dundi, pirospozsgás az arca, két copfja van. Anyám egy szalmabáláról ugrál, hatalmas fenyvesek veszik körül, nagyszüleim kézen fogva sétálnak a patak mentén.

A kezembe került egy családi videók feliratú kazetta is. Ezt már anyám vette fel a Sonyval. Zongorázom, az unokaöcsém sunyin belekalimpál, keresztanyám rám szól, hogy ne bántsam, ne hisztizzek, aztán besétál a képbe a legkisebbikkel a karjában. A pici egyéves, keresztanyám harminc. Vállig érő vörös haja van, zöld kantáros ruhában, fehér garbóban ül a kanapén és ringatja a csöppséget. A háttérben a Somvirágot éneklem a gyerkőcnek, nem látszom, csak a hangom hallani, erős, tiszta. A picit veszi anyám, ahogy gurul az ágyon és kacagva rágja a cipőjét. Akkor még nem gondoltuk, hogy keresztanyámat kellett volna venni.

Könnyes lett a szemem, nem akartam, hogy meglássák, inkább leugrottam a boltba valami édességért. Visszafele megálltam Öcseszék házánál, egy civil szervezet vette meg, egész jó áron. Benyitottam, nyoma sem volt a mohának, semmi másnak sem, ami régi. Egyedül a fáskamra ajtaja maradt piros, a lakkréteg megkopott. Nem éreztem semmit, pedig nosztalgiázni jöttem. Nem hallottam Fáter hangját, nem láttam magam előtt Öcseszt kamerával a kezében, pedig millió emlékem van arról, ahogy tartja a gépet, és magyaráz, hogy lassan közelítsek, mert bántja a szemet a gyors zoomolás, hogy tegyem le a földre nyugodtan, azt úgy hívják, békaperspektíva, meg hogy ne tekergessem a kazettát felvétel közben, mert lemerül az aksi.

*

Tíz perc sem telt el, apám már a kórháznál volt. Kiszállt a kocsiból, megölelte anyámat. Még soha nem láttam, hogy hozzáér, másfél éves voltam, amikor elváltak. Simogatta a fejét, én nagyanyámat támogattam, kinyitottam neki a kocsiajtót, puszit adtam a homlokára, beültem mellé. Ránk dudált egy busz, mert tilosban álltunk, kiszóltam, hogy induljunk, apám lassan rázta a fejét anyám válla fölött, én meg bemutattam a buszsofőrnek.