Az évnyitón büszkén feszített az igazgatóság. Széles mosollyal az arcukon tekintettek végig az épületen és kíváncsian rajtunk, a diákokon. Bár a hőség őket is kínozhatta, azért percről percre egyre jobban kihúzták magukat. Talán nem a dölyf vezérelte őket, csupán a hűs fellegekbe vágytak, a megváltó fuvallat csábította őket.
A beszédre nem emlékszem. Biztosan sablonos volt, tele kötelező elemekkel: a nyári emlékek és a Balaton emlegetése, a tanulás fontosságának hangsúlyozása, és a poénok, mert ugye arra senki sem számít.
A tömegben mintha megpillantani véltem volna Cérnát. Persze inggallérja egy kicsit csálén állt, zakója helyenként gyűrött volt; biztos megint korán kelt, és elment a stégre napfelkeltét nézni. Az udvar közepén ácsorgott. Göndör haja szokásosan a többiek feje fölé emelkedett, de azért tudtam, hogy még most is berogyasztja a térdét. Nem szerette a ráirányuló figyelmet. Szégyellte a magasságát, én pedig azt, hogy sose mondtam el neki, mennyire szeretem azt is, hogy kétszer akkora, mint én.
Amikor utoljára láttam, a hatalmas matracba süppedve egészen átlagos magasságúnak tűnt. A haja nem volt már a fején, szálait a Pilisben szórtuk szét. Ha lehunyom a szemem, kirajzolódik a szemem előtt a kép, ahogy a lombok alatt lehajtott fejjel imádkozik azért, hogy legyen értelme a létének; hogy egy meggyvágó a csemetéi számára az ő szálaiból építsen fészket.
Rajongott a madarakért. A házában tanyázott legalább tízféle papagáj. Volt galambja, pintyei, az udvaron csirkék és pulykák. Nekem a kedvenceim mégis a kacsák voltak. Nekik nem kellett kalitka. Sosem voltak ibseniek, ők tudták, hogy mi a Nap és mi a szabadság.
Cérna ornitológus szeretett volna lenni. Nem hallottam panaszkodni, de szerintem csak azért bírta ki az iskolát, mert a padok falapjai az erdő békéjére emlékeztették. Amint véget ért a tanítás, elfelejtette az omladozó termeket. Számára nem létezett a lecke. Ösztönösen került minden olyan helyzetet, ami a belső nyugalmát felkavarta. Irigyeltem ezért, és irigyeltem azt is, hogy nem vágyott az oktatók elismerésére. Ha tehette, Cérna állandóan csatangolt. Ismerte a mocsarak rejtett zugait és a madarak búvóhelyeit. Egyszer vele tartottam. Féltettem a ruhám tisztaságát, nem voltam hajlandó a sárban mászkálni, a köveken ugráltam. Emiatt kezdett el Madárnak hívni. Innen tudtam, hogy szeret: a kedvenceiről nevezett el. Mellette lelassult az idő. Megtanított figyelni: a füveken végigfutó harmatcseppekre, a kérgeken mászó hangyákra, a víz csobogásának a hangjára.
Vele festettem ki az iskolát. Pávaszínű tollainkkal pálcikamadarakat rajzoltunk mindenhová: a mosdók ajtajára, a szekrények belsejébe és a falakra: poros szegletekbe, a plafonra, szemmagasságba. Eleinte bátortalanok voltunk, féltünk, hogy a rongálás miatt megrovásban fogunk részesülni. De ahogy telt az idő, ez már nem számított. Hogy ő miért csinálta, titok maradt. Talán megérezte, hogy milyen görcsösen fogom a kezét. Mindig átlátott rajtam, az én nyugtalan természetem számára éppolyan olvasható volt, mint a madarak földben hagyott lábnyomai.
Engem a félelem vezérelt. Emlékezni akartam a fiúra, akinek aranyhaja volt, aki tojásokkal járt az iskolába, aki megtanított elveszni a természetben. Azt hittem, a falak örökké állni fognak, és ölelésükben, amíg élek, Cérnát fogom látni és érezni.
Biztos vagyok benne, hogy a tanárok tudták, hogy mi vagyunk a ludasok. Mégsem szóltak, egyetlen elejtett, vádló pillantást sem kaptunk. Azt hiszem, sejthettek valamit, mert néha bánatosan simították meg a fejünket.
Szeptemberre felújították az iskolát és eltűnt az összes mosolygós, csiripelő ábra. Eltűnt Cérna is. Madártollakkal díszítettem fel a sírját.
