Egy ideje figyel egy galamb. Akárhová megyek, követ és figyel, egész nyáron. Ha buszra szállok, a jármű tetején utazik. Arra ébredek, hogy a párkányon ül és sejtelmesen gurrog. A biopszián is, a kör alakú tetőablakon át. Volt időm gondolkodni, próbáltam rájönni, mióta van a nyomomban. Életem legelső emléke, hogy a hatodik emeleti ablakunkon át nézem a lenti lakótelepen havonta rendezett vásárt, és mintha már akkor is ott lett volna. Az egyik szárnyán jellegzetes, fehér, Latabár Kálmán-alakú folt látható. Innen tudom.
Feltételezem, teljesen vezeték nélküli, a nap végén egyben küldi az adatokat a központba, már kiértékelve. Tudom, látom a szemén, hogy ítélkezik. Tegnap már rakásban állt a mosatlan tányér, és végig a halmot nézte, csaknem egy teljes órán át. Nézze csak!
Amikor zuhanyozom, leeresztem a redőnyt, de ő próbál belesni. Ott van a futópálya mellett is, a csípős őszi szélben. Gúnyosan figyeli, ahogy egy kilométert tíz perc alatt tudok csak lesétálni. Tavaly még bírtam futni, akkor bezzeg nem vágott pofákat. Rosszallóan rázza a fejét, amikor ráfanyalodom a hűtőből a hátsó soros, alufóliás májkrémre. Dacosan nyelem a tizenkét gyógynövényből álló alternatív terápiás löttyöt, amire utolsó forintjaimat költöttem a hónapban.
Látja, ahogy esténként a kezemben tartom a telefonomat, villog a kurzor, kéken a fekete háttér előtt, de képtelen vagyok bármit is írni. Sokszor alszom el ruhástól a fotelben. Úgy hiszem, akkor készít rólam egy napi záró fényképet, majd készenléti üzemmódba vált. Csendüres álmomban kihull a kezemből a levél. Apró betűkkel írt sorok, értékek és megannyi csillag. Az ítéletem.
Hűvös az idei tél. Az utóbbi időben, ha eszembe jut, kirakok neki napraforgómagot. Még sosem láttam, hogy fogyasztott volna belőle, de gyanítom, mert napról napra kevesebb van a kis műanyag tányéron. Kijövök a bankból, és mintha szárnya hüvelykujját magasba emelve örülne velem a törlesztési haladéknak. Kezdem megszokni. Remélem, csupa jókat ír rólam.
Szokatlan februári tavasz van ma, talán húsz fok is. Battyogok haza, nyomomban a Latyival. Furcsa érzés fog el. Egy zöld kuka tetejére száll le, amikor megállok. Kinyújtom felé a kezem, édesgetném. Zavarba jön. Félretekintget. Óvatosan közelít, bizonytalanul. Végül megpihen a szorosan összezárt tenyeremben. Egyenesen a szemembe néz, s én viszonzom. Mintha meglazítaná a nyakkendőjét, cigarettára gyújtana és panaszkodni kezdene, hogy a fogorvos sosincs benne a céges egészségbiztosítási csomagban. Na, meg otthon, a fészekben is a gondok… Így soroljuk egymásnak az élet nyűgjeit: én és a személyes megfigyelő drónom.
Óvatosan teszem vissza a zöld kukára. Oldalra billenti fejét, úgy néz. A következő pillanatban, a semmiből, egy árnyék csap le rá. Testes vörös macska vadászterületére tévedtünk. Csak egy pillanat, és vége is. Toll, hús és vér. Nyoma sincs mikroprocesszornak, apró csavaroknak, giroszkópnak. Nahát, bámulatos, hol tart már a modern technológia! Csendben figyelem, ahogy a gerle feltölti az utolsó adatcsomagot is, és kijelentkezik a rendszerből. Kiváló munkát végzett! – csettint majd a főnökség.
Hazamegyek, és elmosogatom a megszikkadt zsírtól egésszé állt fazékhalmot . Újra megnézem a levelet a lesújtó eredményekkel, és az internetes felületen bejelentkezem az első kemóra. Álláskereső portált nyitok meg a böngészőben, és szűrök. Oldalra sandítok, az ablak felé. A nagy, rőt macska kintről figyel, közben néha megnyalja a szája szélét. Vezeték nélküli modell, szintén.
Este, a tévé előtt a fotelben, előveszem a telefonom, és ráírok a lányomra, akivel két éve nem beszéltem.
Helló, itt apa. Tudom, hogy…
