Lábamat lóbálva ülök a heverőn. Anyu szerint rekamié. Rökamié, amikor a rózsadombi tatáéknál vagyunk.
Unatkozni szoktam, amikor maminál várom, hogy anyáék végezzenek a munkában. Mindenfélén gondolkodom ilyenkor.
Mami arcán egy fénycsík fut végig, ahogy rásüt a nap a függönyök közül. Mami szerint firhang. Olyan az a fénycsík, mintha egy indián arcfestés lenne. Harci dísz vagy ilyesmi. Inkább békedísz. Mami sosem haragos, mindig vidám.
Ilyesmiken gondolkodom.
Amikor igazán jókedvű, olyankor kakaót főz. Nemcsak melegíti, hanem felforralja a tejet, úgy teszi bele a cukrot és a kakaóport. Cicás kakaópora van. Azt mondja, szerencsi. Nem tudom, az mit jelent. Amikor a felforralt tej kihűl, a teteje megbőrösödik. Azt le kell húzni, alatta olyan finom a kakaó, hogy olyan finom sehol máshol nincs. Még otthon se. Pedig anyu szerint nekünk holland kakaóporunk van, nem csak olyan kis szerencsi. Amikor azt mondja, hogy „olyan kis szerencsi”, pont olyan arcot vág, mint amilyet régen a tanító nénink vágott, amikor egyszer Zsuzsi bekakilt olvasásórán.
Itt, a körfolyosós terézvárosi házban mindig ilyen arcot vág anyu. Amikor a rózsadombi tatáéknál vagyunk, sosem. Fura ez. Lehet, hogy anyu nem szereti a mamit?
Ilyesmiken is gondolkodom.
Mami pulóvert köt. Máskor sálat, sapkát. Mindet nekem csinálja. Én vagyok az egyetlen unokája. Nagyon szeretni fogom azt a pulóvert, nem olyan szúrós, műszálas lesz, mint a bolti, hanem jó puha. Ezt most még nem tudom. Persze most még, ahogy itt lóbálom a lábam, azt sem tudom, mi az, hogy műszálas.
Ahogy azt sem tudom, hogy ez a pulóver lesz a legkedvencebb pulóverem. Karácsonyra fogom majd megkapni. Akkor még hiszek a Jézuskában, de mami azt mondja, hogy Jézuska mellett most tőle is kapok egy ajándékot. Ezt a pulóvert, amit most köt. Zöld és kék fonalból. Olyan lesz majd az a pulóver, mint egy elmosódott Föld bolygó, sok kék és benne zöld foltok.
Mire befejezi a mami, már nagyon beteg lesz. Azon a karácsonyon látja először és utoljára rajtam. Szerencsére ezt sem tudom még.
Lóbálom a lábam, közben a kakaóra gondolok. Mami felnéz. Szólnom se kell. Elmosolyodik, leteszi a tűt, fonalat. A konyhába indul. Azt hiszem, hogy ennyire szeret. Hogy szó nélkül tudja. Majd rájövök, hogy amikor unatkozom, mindig lóbálom a lábamat. Ő már rájött. Zörög a gyufásdoboz, nyílik a hűtőajtó.
A láblóbálásról sosem fogok leszokni. A kakaóról igen. Évekig nem fogok majd egyetlen kortyot se meginni, amikor már nem lesz olyan, hogy mami kakaója. Anya próbálkozik egy ideig a hollanddal, hiába. A rózsadombi tatáéknál se. Pedig náluk már akkor lesz nyuszis neszkakaó is, amikor szinte még sehol.
A pulóvert, ami most készül, éveken át hordani fogom. Évtizedeken át. Most még ezt a szót sem ismerem. Télen-nyáron. Szó szerint. Anya sokat fog veszekedni miatta. Csak azért is hordani fogom. Az lesz az én lázadásom. Anya ellen, a neki behódoló apa ellen, Rózsadomb ellen. Kihúzza egy szálát. Meleg vízben mossa, hogy kinyúljon. A fonalak színűket vesztik. Nem érdekel.
Akkor is rajtam lesz, amikor megismerkedem egy lánnyal. Egy Duna-parti fesztiválon. Ránk hajnalodik, az utolsó és első vonat között szakadéknyi órák. A lányon csak rövid nadrág és zenekaros póló van. Mesélek neki a fagyhalálról. Kinevet. Biológus. Mégis elfogadja a mami pulóverét. Amikor hajnalban felébredek majd, már nem lesz ott. A pulóver sem.
Hónapokig fogom keresni. Koncertek. Klubok. Zenekari Facebook-oldalak, rajongói csoportok. Instagram. Twitter. Rádiós kívánságműsorban üzenek. Folyamatos láblógatásban leszek hónapokon át.
A metróban fogom majd meglátni. A túlsó peronon. Ül. Fejhallgató, telefon. Mami pulóvere. Miért van ennyi sín a Stadionoknál? Futni kezdek.
A konyhából belopakodik a kakaó illata. Mindjárt kész. Kihűl, lebőrözöm, ihatom. Ha szerencsém van, kaláccsal. Lóbálom a lábam. A félkész pulóvert nézem. Kék és zöld. Még jó is lehet.
