Aznap, ahogy szinte minden reggel, Feri még az asztalokat törölgette, amikor Minka belépett a kávézóba.
- Igyál otthon kávét - mondta neki Feri, de a lány addigra már a pultból kiabált neki vissza, hogy otthon nincs társasága, így marad a méregdrága olasz fekete.
- Egyébként jó reggelt - tette hozzá Minka, majd folytatta -, és egyébként kicsit fáj, hogy ezt minden reggel el kell játszanunk, tudod, hogy utálok egyedül kávézni.
- Akkor adj végre esélyt annak a szerencsétlen sálasnak, aki itt kísérget hetek óta.
- Nem adok, nem érek rá.
- Még mindig apám után nyomozol?
- Nem nyomozok apád után, csak az asztal…
- Tudom, az asztal.
A kávézó ablakában tömörfa dohányzóasztal állt, Minka mindig ott ült. Úgy saccolt, hogy az asztalka legalább annyi idős lehet, mint maga a ház. Sötét volt és titokzatos, főleg a közepébe vésett két betű: G és M. Ha éppen nem az apjáról faggatta Ferit, akkor az asztal történetét meséltette el újra és újra. A családi legenda szerint az asztal Milánóban készült, és egy olyan fából faragták, ami alatt holtan találták Feri dédnagyapjának kishúgát. Az asztal a kislány emlékét őrzi, és azóta nagy utat tett meg. Először Milánóból az apjához került Vastóba, onnan pedig Magyarországra, a kávézóba. Ezt a történetet Minka annyiszor hallotta, hogy néha kijavította Ferit, ha nem pontosan úgy mesélte, mint máskor.
A kávé forró volt. Minka nem kért bele se cukrot, se tejet. Két kézzel fogta a csészét, hogy átmelegítse az ujjait. Kint szakadt a hó, bent még csak éledezett, szórakozottan pattogott a konvektor. Miután megitta a kávét, isten tudja, hogy négy és fél év után miért pont akkor, az asztal mellé térdelt, és benézett alá. A telefonjával világított, kereste a nyomokat, valamiféle üzenetet a múltból, kapargatta az asztallap fonákját, de semmi sem történt. Feri nem figyelt rá, mert az első emelet hárommal trafikált, aki rendszeresen bejárkált a kávézóba panaszkodni a hangzavarra, de valójában csak magányos volt, ritkán látogatták az unokák. Egy kisfiú, egy kislány, mindkettő Németországban. Minka feszegette még kicsit az asztalt, aztán visszaült a helyére, kortyolt egy utolsót a kávéjából, ami továbbra is forró volt. Már éppen indult volna, amikor tompa puffanást érzett. Az ölébe zuhant az asztal egy darabja. Óvatosan maga elé húzta a vékony fatáblát úgy, hogy senki ne vegye észre. A táblába ötsoros olasz szöveget véstek.
