Közönségszavazás

Rigószív

Szerző: Czebei Barbara
Szavazatok száma: 18

A Kálvin tér mélyén az emberek mindig sietnek. A levegőnek fémes szaga van, a betonfalak úgy nyelik el az emberek lépteit, mintha sosem léteztek volna.
A fiú a mozgólépcső alján állt. Állásinterjúra ment, mégsem sietett. Számára a sietség vakság, ami miatt az ember pont a lényeget nem látja a cél felé vezető úton.
Néhány pillanatra elbambult.
Először azt hitte, a huzat játszik egy eldobott kesztyűvel a peron szélén.
Aztán a kesztyű megmozdult.
Egy rigó.
A csőre tátva maradt a néma rémülettől. Nem csipogott. Szárnyait verte védtelenül a hűvös kőhöz, minden csapással közelebb sodródva a sínpár mentén tátongó mohó homályhoz.
Az emberek átléptek felette. Egy aktatáskás férfi cipője centikkel kerülte el törékeny koponyáját, de a férfi észre sem vette; a kijelzőt nézte, amin a következő vonat érkezéséig hátralévő félpercek peregtek.
Egy kisfiú meg akarta fogni, de anyja megrántotta a karját, ezzel jelezve, az életnek ezen a szintjén a szánalom felesleges időpazarlás. Pusztulása pont olyan természetes és észrevétlen, mint egy eldobott jegy a peron szélén.
A fiú érezte, a gyomra összeszorul.
Bár késésben volt, óvatosan megközelítette a riadt rigót.
Abban a pillanatban, hogy árnyéka elérte a madár testét, a rigó hátrakúszott, közelebb kerülve élete csendjéhez.
– Jaj, ne! – kiáltotta. – Kérlek, ne! Nem bántalak! Kérem! Valaki segítsen megfogni!
Az emberek meg sem hallották.
Vagy nem akarták.
Csak egy hang volt a metró zajai közül: beleveszett a sínek csikorgásába, a hangosbemondó gépies búgásába, ami a jegyellenőrzést visítja. Szigorúan a padlót vagy a távoli semmit fürkészték, nehogy véletlenül összeakadjanak egy másik tekintettel.
A rigó makacs volt, rettegése pedig zilált. Minden mozdulat egy vadászó sas fenyegetését hordozta. Amikor a fiú ujjai centikre kerültek tőle, egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel felreppent, de szárnyai nem mozogtak. Suta, oldalazó ugrásokkal menekült a peron széle felé, a sötét irányába.
Megremegett a föld. Távolból jövő morajlás jelezte, az acélkígyó várja prédáját. A szél feltámadt, arrébb sodorva a rigót.
A fiú tudta, nincs több ideje tárgyalni a sorssal.
Ledobta drága zakóját és rávetette magát a madárra. A szövet nehéz szárnyként terült el a betonon, elnyelve a rigó pánikszerű kapálózását.
A fiú térdre rogyott. Óvatosan, mintha éles gránátot érintene meg, a zakó alá nyúlt. A rigó szíve olyan szaporán vert, hogy attól félt, egyszerűen szétrobban.
Összezárta ujjait a puha tollcsomó körül, és magához ölelte, abban a pillanatban, amikor a vakító fényszórók bevilágították az állomást, és a szerelvény süvítve megállt ott, ahol az imént még a halál várakozott. A metrókürt hangosan hasított át a zajon, jelezvén, a fiúnak semmi keresnivalója a fehér csíkon.
Felállt a hideg kőről, amikor a vészjósló morajlás elhalt az alagútban. A zakóját a mellkasához ölelte. Odabent, a sötét szövet alatt a rigó apró szíve még mindig őrült iramban ütődött tenyeréhez.
Mértéktartó léptekkel indult a mozgólépcső felé. Miközben az hangtalanul emelte a felszín felé, a fiú érezte, ahogy a madár remegése alábbhagy.
A Kálvin tér mélyén uralkodó állott szagot felváltotta az eső utáni város friss lehelete.
A napfény élesen csillant meg a környék épületein. Megállt a református templom melletti vén fa alatt, ahol a lombok sűrűje védelmet ígért.
Óvatosan, mintha imát engedne szabadon, szétnyitotta zakóját, majd a két tenyerét.
A rigó egy pillanatig mozdulatlan maradt. Sötét, gyöngyszerű szemével felnézett a fiúra, aztán egyetlen, határozott szárnycsapással a levegőbe emelkedett.
Kecsesen repült, mintha a metróalagút akkor csak béklyóba fogta volna szárnyait.
A fiú tekintetével követte, ahogy a templomkert sűrűn benőtt borostyánfalához repült. Ott, egy védett kis zugban, a gallyak takarásában vékony csipogás harsant fel. A fészek szélén landolt, ahol három apró, tátogó csőr várta.
A fiú elmosolyodott. A torkában lévő gombóc végre eltűnt, és gyomra sem volt már görcsben.
Nézte a fészket, amiért bármikor képes lett volna elkésni bárhonnan.

SZAVAZÁS