Dühös vagyok. Magamra és a Barnira is. Tudom, hogy verekedni nem szabad, az iskolában meg végképp nem. Kati néni ezt már elsőben megtanította nekünk. Én ehhez mindig is tartottam magam. Egészen a mai délutánig. Nem vagyok büszke magamra emiatt, de nem tudom visszaforgatni az időt. Nem is biztos, hogy megtenném.
Kati néni nagyon leszidott, miután szétválasztottak minket. Barni anyukája is megtette volna, ha a többi tanár a közelembe engedi, de szerencsére nem tették. Már bánom, hogy ekkor elpityeredtem és azt is, hogy ezt mindenki látta körülöttem. Nem akartam sírni, de egyszerűen csak kitört belőlem és már nem tudtam irányítani. Mintha minden érzelem egyszerre járta volna át a testemet. Nem tudtam irányítani. Utálok sírni. Nagy vagyok már hozzá, jövőre már ötödikes leszek.
Egyébként meg eleget picsogtam az utóbbi időben. Apa is mindig azt mondja mostanában, muszáj erősnek lennem. Én pedig mostantól szót fogadok. Erős leszek. Ha az igazgató néni le is szid, nem fogok megijedni tőle. Sírni meg aztán végképp nem fogok. Apa dorgálása sem fog megrémíteni.
Vajon ki fognak rúgni? Mekkorát kell ütni ahhoz, hogy azt mondják, ideje új iskola után nézni? Az én ütésemben volt erő, de talán még nem lépte át a határt. Gondolom, erről Barni anyukája másképp vélekedne. Nem szívesen járnék másik iskolába. Szeretek itt lenni. Itt jól érzem magam. Sok barátom van és Kati nénit is nagyon szeretem. Bármikor megölelhetem és ő is mindig magához szorít. Mintha csak az anyukám lenne.
Nem fogok sírni!
Erre mondják, hogy csalódást okoztál? Apa nem is mérges lesz, hanem csalódott. Hiszen soha nem volt baj a magatartásommal. Mindig példás van beírva a naplóba. Kati néni mindig velem példálózik, amikor valaki rosszat csinál. Remélem, apa inkább dühös lesz, nem pedig csalódott! Azt nehezebben viselném.
Nem fogok sírni!
Kopognak.
- Tessék! – kiáltott ki Magdi néni.
Apa lépett be az ajtón. Amint megláttam zavarodott arcát, összeszorult a szívem.
Nem fogok sírni!
- Elnézést! Siettem, ahogy tudtam. – kérdő tekintettel nézett rám, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
- Mi történt? Mit csináltál? – szegezte nekem a kérdést.
El akartam mondani neki mindent, de nem tudtam. Ahogy beszédre nyitottam a szájamat, újra előtörtek az érzések.
Sírni fogok.
Zokogva vetettem magam apa biztonságot nyújtó karjai közé. A fejemet szorosan a mellkasához szorította amíg patakokban folytak a könnyeim.
- Mi történt kisöreg? – kérdezte kis idő múlva, amikor már lecsillapodtam.
- Bevertem az orrát. Azt mondták, el is tört. – feleltem.
- De miért? – meredt rám. – Miért verted meg?
- Mert anyát szidta. – újra elbőgtem magam. Apa ölelése ezúttal sokkal szeretetteljesebb volt. Amikor felnéztem rá, láttam, hogy könnyes szemekkel tekint le rám.
- Pont ma lenne a születésnapja! – szinte üvöltésként törtek ki belőlem a szavak.
Percekig tartott mire összeszedtük magunkat. Addigra az igazgatónő ajtaja már nyitva volt és várt minket.
- Bajban vagyok, apa? – kérdeztem aggódva.
- Lehet. – felelte.
- Sajnálom! Csak úgy hiányzik. – bármennyire is akartam, végül nem tudtam erős maradni, ahogy apa oly sokszor kérte.
- Nem haragszom rád! Sosem tenném kisöreg! Mindig itt leszek a bajban. De most ideje szembe néznünk a következményekkel.
Beléptünk az irodába és becsuktuk magunk mögött az ajtót.
Már azt sem bánom, ha újra sírni fogok.
