Mikor a szertartás elkezdődött, az eső csepegni kezdett, gilisztaszerű barázdákat rajzolt a ravatalozó kis négyzetes ablakaira, és bennem az volt, micsoda egy groteszk vicc ez, mintha egy rossz filmben lennénk, ahol esik, mikor a főhős szomorú, és hogy Apa mennyire nevette volna ezt a giccset, az életnek ezt a fricskáját felé, aki utált minden manírt, és csak absztraktot festett.
Valóságos felháborodást éreztem, amiért két hete halott, de csak most temetjük el. Hogy az apámat két hétig egy fagyasztóban tartották, aztán kiolvasztják, berakják egy selyemmel bélelt koporsóba, mintha nem lenne neki tök mindegy, hogy bélelt-e a koporsó, vagy sem.
Nem volt levegő a ravatalozóban, a fülledt időben amúgy se, de a sok rokon, barát és tisztelő a maradékot is elszippantotta. Egyre húzódtam az ablak felé, néztem a kis vízösvényeket, és arra gondoltam, milyen szívesen megfestené ezt Apa. Na persze, a végén senki se tudná, hogy a kép alapja az ablakon csorgó víz volt, de érzetre mégis ott lenne. „Művészetében elszántan, szinte rigorózusan elvont volt, miközben mindig természeti maradt” – így hangzana ez a méltatásában, vagy talán hangzik is, nem hallom, nem tudok figyelni. Csak arra bírok gondolni, hogy abban a koporsóban az apám fekszik, és hogy le van zárva, nem szabad kinyitni, otthagytuk a sötétben színek nélkül, vásznak nélkül. Hirtelen mardosni kezdi a torkom a kétségbeesés, hogy micsoda egy dög vagyok, amiért nem tettem a koporsójába ecseteket, meg pár vásznat. „Mi a túrónak?! – támadok magamra mindjárt. – Festegetni fog a sírban, miközben lebomlik?” Lebomlik…
Kezdtem rosszul lenni, kapkodtam az állott levegőt, az ajtó felé tendáltam, hogy ne ájuljak el. Kitámolyogtam, nekitámaszkodtam a kőoszlopnak. Irma néni kisietett hozzám, kérdezgette, hogy rosszul vagyok-e, de csak ingattam a fejem. Egyedül akartam lenni, mert eszembe jutott Almádi arról a kőoszlopról, az a nyár, mikor még nem tudtunk semmit Apa betegségéről, és ő Anyával kint volt a Balatonnál, amíg csak tartott a meleg. Sokat volt komor meg morgolódós, mi meg hecceltük, lustaságnak hittük azt is, hogy nem fest. Helyette sütögetett, meg locsolta a virágokat. Ott voltak a terasznak ilyen oszlopai, sokszor támaszkodtam neki, mikor kint ültünk fröccsöt kortyolgatva. „Ezt az egy giccset viselem el” – sóhajtotta oda egyszer a naplementének. „Isteni szín-játék. Tényleg ő festi vajon? – húzta össze a szemét, ahogy a látóhatárt méregette. – Vagy megengedi néha az ilyen öreg, kiszuperált festőknek, hogy megcsinálják helyette?” Csak vigyorogtam, ahogy kapatosan elemezte. „Hehe, igaz? Ja, aki nem is hisz Istenben…” – intett a kiszuperált kezével, amelyben már rég nem úgy álltak az ízületek, és rég nem úgy mozogtak az izmok, ahogy kellett volna. Nézett szét a horizonton, és tudtam, hogy odavan a látványért, mert Apából ennél nagyobb dicséretet vagy bölcsességet nem lehetett kihúzni. Utálta a nagy szavakat, olyan mondásai voltak, mint hogy „Van olyan, hogy kár követni valakit, mert nem arra megy”, meg „Aki Á-t mond, legalább mondja el sokszor!”
Micsoda nyár volt… Rétest sütött, ami maga volt az abszurd: ő, aki soha rá se nézett egy fazékra, mintha most akarta volna megragadni, amit addig nem, így utoljára, megnézni, milyen kukoricát grillezni, kacsát sütni, pudingot keverni. Retteneteseket alkotott, ő, az országosan ismert festő. Anya eleget mondta neki, hogy a cipész maradjon a kaptafánál.
Kitisztul az ég, végre véget ér a szertartás, mindenki elmondott minden bókot. Apa a koporsóban nagy eséllyel röhög az egészen, és én is szinte röhögök kínomban, ahogy a kőoszlop mellől hallgatom. De akkor lassan esteledni kezd, mindent eláraszt a tavaszi alkonyat, először giccses-piros, de aztán béke-lila, élet-sárga, fröccs-rózsaszín, és a torkomban egy pillanat alatt felenged a görcs, hogy nevetni kezdjek, nem hisztérikusan, hanem cinkosan és hálásan, míg az a végtelen tabló körülvesz, hogy valósággal be lehet lélegezni.
